Miért New Dealre és nem szakításra van szüksége Európának – vélemény a The Nation-ben, James K. Galbraith-tel
The Nation, 2017. október 7.

Miért New Dealre és nem szakításra van szüksége Európának

Az EU legitimációs válsággal áll szemben – de a nemzetállamhoz való visszatérésből csak a szélsőjobboldal húzna hasznot

Írta: Janisz Varufakisz és James K. Galbraith


Franklin Roosevelt amerikai New Dealjének első két időszaka kombinálta a pénzügyi stabilizáció célját az újjáépítéssel, megőrzéssel és foglalkoztatással – munkát a munkanélkülieknek: közmunkák; energetikai rendszerek és új iparágak, főleg Délen: a talaj megőrzése és újraerdősítés a homokviharok elleni küzdelemben; valamint szabályozások és biztosítékok a közérdek erősítése érdekében a pénzügyi hatalommal szemben.
Európának ma minderre szüksége van. Túl nagyra nőtt bankjai, amelyeket a fizetésképtelenség kísért, a háztartásokat az elzálogosítás felé nyomják, kilakoltatások folynak az egész kontinensen, mindez gyorsuló ütemben a legszegényebb országokban. Az államok csődbe kerülnek, és csak annyit fognak vállalni, amennyire az Európai Központi Bank szorítása engedi a német hitelezők nyomása alatt, akiket a negatív kamatlábak nyomnak. Ahogyan Amerikának 80 évvel ezelőtt, Európának is van egy nagy perifériája. Déli részén egy félig-meddig állandó Nagy Depresszió, miközben Keleten új és megújuló iparágakra lenne nagy szükség, szállítási hálózatokra, lakásépítésre és szociális beruházásokra. Mindenekelőtt pedig az európaiaknak munkahelyekre van szükségük.
Eltérően az Egyesült Államoktól az 1930-as években, Európának a dezintegrációval is szembe kell néznie, mivel egy demokratikus föderációs rendszer hiánya a legitimitás válságához vezetett. A dezindusztrializációval szembeni tehetetlenség és a krónikus munkanélküliség egy mérgező politikát táplál egész Európában, a fasizmus posztmodern formájával, amely egyes országokat fenyeget, máshol pedig a reménytelenség szelleme tűnik fel. Európának még nem kellett elszenvednie olyan ökológiai katasztrófákat, mint amelyek néhány hete Texasban, Floridában és Puerto Ricoban pusztítottak; de érkeznek a Közel-Keletről és Afrikából (legközvetlenebbül) a konfliktusok és a klímaváltozás, az aszályok, a tengerszint emelkedése elől menekülők megállíthatatlan hullámai.

 

A Demokráciát Európában Mozgalom 2025 (DiEM25)tehát egy európai New Deal-t (END) javasolt, amelyet FDR* inspirált, de az európai feltételekre tervezték. Ezek közül a legfontosabb tény, hogy az Európai Unió egy gyenge és limitált képződmény – többé-kevésbé egy konföderáció. A válság látszólag még azt is lehetetlenné tette, hogy megvitassák egy USA-hoz hasonló szövetségi állam létrehozását Európában, amelynek teljes körű költségvetése van, és képes szükséghelyzetben a mozgósításra. Az európai politikát annyira lejáratta a jelenlegi vezetők autoriter inkompetenciája – melynek példái a görög kormány szétverése 2015-ben és a Brexit nehézkes megközelítése az Európai Bizottság részéről – hogy a központi hatalom növelése (ahogy ők mondják, a „több Európa”) szinte biztosan nagy ellenállásba ütközne. Ezért a meglevő chartákra és szerződésekre kell támaszkodni az Európai New Deal segítségével a stabilizáció megvalósítása érdekében, mielőtt újjáéledne a remény és létre lehetne hozni az új, demokratikus, szövetségi jellegű európai intézményeket – sőt, egy megfelelő európai alkotmányt – és ezeket érzékenyen és hideg fejjel meg lehetne vitatni.
Egy ilyen END érdekében a következő programokat javasoltuk minden európai országnak, függetlenül attól, hogy tagjai-e az Európai Uniónak vagy az eurozónának:


• Egy zöld átmenet, amelyet egy olyan új ügynökség irányít, amelynek célja, hogy egy olyan kontinentális méretű infrastruktúrát hozzon létre, amely a zöld Energia Unióra és a technológiai szuverenitásra összpontosít, amelyre Európa kétségbeesetten vágyik.
• Gazdasági és társadalmi stabilizáció, főleg egy munkahelyeket garantáló program révén, amely foglalkoztatást biztosít minden európainak, aki a saját országában keres munkát. Ezt a munkát tisztességesen meg kell fizetni, a nemzeti feltételeknek megfelelően, hogy véget lehessen vetni a kényszerű migrációnak Európán belül, amely sok elégedetlenség okává vált, és egy kapcsolódik egy élelmiszer-energia programhoz és a szociális lakásokhoz.
• Univerzális osztalék, amely lehetővé tenné az európai polgároknak, hogy a tőke és az automatizálás hasznából részesüljön, demokratizálja a gazdasági szférát és megelőzze a következő válságot, amelyet a mesterséges intelligencia dolgozókat kiváltó hatása által előidézett alacsony aggregált kereslet okozna. Kifejezetten az eurozóna számára javasolunk egy olyan terápiás politikai beavatkozást, melynek nagy előnye, hogy nem igényli az Európai Unió szerződéseinek megváltoztatását, hanem a létező szabályok szélesebb értelmezése alapján bevezethető:
• Egy lépésről lépésre megvalósítandó bankunió, amely hasonló ahhoz, amelyet a Roosevelt- adminisztráció hozott létre, a Federal Deposit Insurance Corporation; és (b) valamennyi problémás európai bank átszervezése és hatékony társadalmi ellenőrzés alá helyezése.
• Egy olyan program, melynek révén az Európai Központi Bank közvetítene az államok és a pénzpiacok között, hogy csökkentse azok teljes adósságterhét, anélkül, hogy ehhez pénzt kelljen nyomtatni, vagy Németországnak kelljen megfizetni vagy garantálni a deficites országok államadósságát:
• A 11 fejezethez hasonló államadósság-átstrukturálási lehetőség a kifizethetetlen adósságokra (pl. Görögország).
Hogyan lehet finanszírozni ezeket a programokat egy szövetségi kincstár és egy megfelelő felhatalmazású központi bank nélkül ?
A Zöld Átmeneti Munkák hatóságát egy olyan kombinációval lehetne finanszírozni, melyben részt vesz (a) az Európai Beruházási Bank, melynek megvan a képessége arra, hogy a szükséges kötvényeket kibocsássa, míg az Európai Központi Bank készen állhat az EIB kötvényeinek a másodlagos piacon történő megvásárlására, megőrizné azok értékét, és csökkentené a fizetendő kamatokat; és (b) egy kontinentális mértékű szénadó.


Bármilyen visszalépés a nemzetállamokhoz csak a sötét jobboldal xenofób erőinek hajt hasznot.
A gazdasági és társadalmi stabilizációhoz egy európai részvénytulajdon létrehozását javasoljuk, amelybe az alábbi jövedelmek fognak beáramlani: az Európa jegybankjai által beszerzett eszközök profitjai (pénzügyi műveletek keretében); más központi banki nyereségek; egy páneurópai örökösödési adó.
Végül, minden vállalat kezdeti nyilvános tőkebevonásából és tőkeemeléséből származó jövedelem egy adott százalékát társadalmasítani kell és át kell adni az Európai Részvénytulajdonosi Alapnak. A felhalmozódó osztalékok, valamint a szellemi tulajdonjogok és közös tudás-monopóliumok származtatott elosztásának díjai egy univerzális alaposztalékot finanszíroznának.
Azután ott van az euró. Az a valuta, amelyet 19 tagállam használ, nem őrizhető meg a jelenlegi formájában, mert az aranystandardra emlékeztet, melynek 1929-es összeomlása a Nagy Depresszióhoz vezetett. Az eurónak politikai és szimbolikus jelentősége van, mind hívei, mind ellenfelei számára, de a monetáris rendszerek csak eszközök, nem önmagukért vannak. Ezért az eurónak vagy adaptálódnia kell ehhez, vagy meg kell szűnnie.
A valóság az, hogy Európa létrehozott egy közös valutát egy rugalmatlan központi bankkal és szövetségi állam nélkül; ez az elrendezés egy előre látható adósság deflációba torkollott. Ennek eredményeképpen az európai monetáris rendszer már lejtmenetben van. Vannak országok (Dánia és Nagy-Britannia) amelyek soha nem akarnak az övezet részévé válni. Másokról (köztük Svédország, Lengyelország és Magyarország) feltételezik, hogy a jövőben csatlakozni akarnak, de láthatóan ez nincs szándékukban. És ott van Ciprus és Görögország, amelyek tőkekontroll alatt egy de facto kettős valuta-rendszerben működnek, mivel egy ciprusi vagy görög bank nem válthat szabadon eurót papíron vagy más országok bankjaiban. Végül, néhány ország az eurozónában jobban járna, ha kívül lenne, mint olyan gazdagabb ország, mint Finnország.
Ezek miatt a realitások miatt egy átfogó kontinentális valuta víziója nem valósítható meg. Az európai establishmentnek el kell fogadnia, hogy a hamis remény rossz stratégia. Most el kell kezdeni egy új európai monetáris reformon dolgozni, amely a régió eladósodott országai számára megfelelő fokú szabadságot biztosít, anélkül, hogy „a harag szőlőjének gyümölcseit kelljen majd leszüretelni.”
Ennek tudatában a DiEM25 európai New Deal terve egy mérsékelt, technikailag egyszerű reformot javasol: egy nyitott digitális fizetési platformot minden eurozóna-tagállamban. Saját nemzeti adóhivataluk létező digitális platformját használva, az adófizetőknek biztosítanák a lehetőséget, hogy digitális adóhiteleket vegyenek fel, amelyet felhasználhatnának fizetésre vagy a jövőbeni adók jelentős kedvezménnyel történő kifizetésére. Ezeket a hiteleket euróban denominálnák, de csak egy adott ország adófizetői között lennének átruházhatók, így nem lehetne őket gyors tőkemenekítésre használni. Eközben a kormányok képesek lennének limitált számú ilyen „fiskális eurót” létrehozni, amelyeket a rászorulóknak juttatnának, vagy közösségi projekteket finanszíroznának belőlük.
A fiskális euró lehetővé tenné a szorult helyzetben levő kormányoknak, hogy stimulálják a keresletet, csökkentsék az adóterheket, és végső fokon csökkentsék az Európai Központi Bank túlzott erejét. Hosszú távon ezek a digitális fizetési platformok egy irányított ország specifikus euró rendszert alkotnának, amely egy Nemzetközi Klíring Unióként működne, ami John Maynard Keynes 1944-es víziójának modern változata lenne, amilyennek a Bretton Woods-i rendszernek kellett volna lennie, de tragikus módon nem ilyen lett.
A DiEM25 Európai New Deal terve, hitünk szerint a legjobb esélyt biztosítja az Európai Unió fennmaradásához. De kérdés, hogy kell-e azt fenntartanunk ? Sok progresszív hang Európában (és másutt is) az EU lebontására hív fel, annak irdatlanul neoliberális szerkezete miatt, és visszatérést hirdet a nemzetállamhoz, olyan területként, ahol a demokratikus politika újjáépíthető, mielőtt egy új internacionalizmus kivirágozna, ezúttal már szilárd alapokon. Hangsúlyozzák, mint a Burke-féle Brexit-pártiak, egy európai nép hiányát, amelyen a páneurópai demokrácia alapulna.
A DiEM 25 másképp látja. Az európai társadalmak négy fő szocioökonómiai kihívással néznek szembe a klímaváltozás előcsarnokában. Ahogyan a globális felmelegedéssel sem lehet nemzeti szinten eredményesen fellépni, bár a helyi és nemzeti cselekvések is fontosak, ugyanez igaz a (a) az államadósság (b) a bankok, (c) a (megtakarításokhoz képest) kivételesen alacsony beruházások, és (d) a növekvő szegénység által okozott válságra. Ezeket vagy európai szinten kezelik hatékonyan, vagy nem kezelik, ezzel azt biztosítják, hogy a nemzetállamhoz való visszavonulás csak a sötét, idegengyűlölő, harcosan szűklátókörű jobboldalnak kedvez.
Egy össz-európai megközelítés gyakorlati igénye mellett a DiEM 25 olyan tényekből indul ki, amelyeket a baloldal mindig jól megértett: Amikor Marx és Engels a „Világ proletárjai egyesüljetek” jelszót megfogalmazták, nem utasították el a nemzeti kultúra vagy a nemzetállam fontosságát. Ehelyett a „nemzeti érdek” gondolatát utasították el, és azt a látásmódot, amely szerint a küzdelemnek a nemzetállami birodalmat kell előtérbe állítania. Az a gondolat, hogy vissza kell térnünk az egy nemzet/egy parlament/egy nép gondolkodási keretébe, ellentétben áll a baloldal XIX. századi úttörőinek, de a korai és középső XX. századi haladó erőknek az eszméivel, akik egy, az Atlanti óceántól a lehető legkeletebbre terjedő transznacionális köztársaságról álmodoztak, és azért is küzdöttek.


Lázadó városok, lázadó prefektúrák és lázadó kormányok európai hálózatára van szükségünk.
A baloldal, hogy el ne felejtsük, hagyományosan ellenezte a burzsoá hitet, mely szerint egyértelmű kapcsolat lenne egy nemzet és egy szuverén parlament között. Nem értünk egyet azzal, hogy az identitás valami olyasmi, amelyet politikai küzdelemben hozunk létre: az osztályharc, a harc a patriarchátus ellen, a harc a nemi és szexuális sztereotípiák ellen, és a birodalmak, a rasszizmus, a xenofóbia és a tömegek ellenőrzésének gyakorlata alól való felszabadulás érdekében.
A mai Európában ezt a szellemet nem szolgálja jól, ha arra hívunk fel, hogy az EU-t tisztán körvonalazott nemzetállamokra szabdalják szét. A DiEM25 alternatív megközelítése az, hogy fegyvereket adjunk minden európai kezébe, hogy csatlakozzon ahhoz, amit „konstruktív engedetlenségnek” nevezünk. Először is, egy jól végiggondolt politikai programot javasolunk minden európai csúcsra, amelyet páneurópai szinten kellene bevezetni; azután amikor azt az establishment előre látható módon elutasítja, tömeges engedetlenséget indítunk el, beleértve a kormányzati engedetlenséget (amely olyan, mint amit kipróbáltunk, amikor 2015-ben Görögországot képviseltük az eurocsoportban).
Ebben a vonatkozásban a DiEM25 Európai New Deal-je a konstruktív rész, amely az európaiakat arra ösztönözheti, hogy azt figyeljék, mi hozhat össze bennünket egy egyszerű, transznacionális progresszív programban, hogy így megszervezhessük a szükséges engedetlenségi mozgalmakat nemzeti és össze-európai szinten. Ez a módja annak, hogy a haladó erők a továbbiakban gyakorlati megoldásokat keressenek azokra a problémákra, amelyek sokak életét keserítik meg szerte a földrészünkön.
Ezért a DiEM25 egy össz-európai engedetlenségi kampányra hív fel a transznacionális elitekkel szemben, hogy létrejöjjön az az európai nép, amely összhangban a hagyományos baloldali gondolkodással létrehozza Európa demokráciáját. Ebben a Gramsci által ihletett szellemben, a DiEM25 kitart amellett, hogy az európai lázadásnak mindenütt meg kell történnie, városokban, régiókban, nemzetállami fővárosokban, és Brüsszelben is, anélkül, hogy bármely szintet fontosságban a másik fölé helyeznénk. Az Európai New Deal tehát egy gyakorlati politikai program, arra, hogy megteremtsünk a lázadó európai városok, régiók és kormányok hálózatát, amely egy olyan haladó mozgalomhoz vezet, amely uralkodóvá válik Olaszországban, Görögországban, Angliában – vagyis bárhol Európában.
Természeseten bárki provokatívan megkérdezheti: „Miért álljunk meg európai szinten ? Mint internacionalisták, miért ne kampányoljunk a világméretű demokráciáért – egy Nemzetközi New Deal-ért ?” A válaszunk az, hogy pontosan ezt tesszük (lásd a New York Times július 6-i számában: Yanis Varoufakis, “A New Deal for the 21st Century” https://www.nytimes.com/2017/07/06/opinion/yanis-varoufakis-a-new-deal-for-the-21st-century.html?_r=0). Ideális esetben a DiEM25-nek kapcsolódnia kellene egy Demokrácia Amerikában mozgalomhoz, amelyet Bernie Sanders “politikai forradalma” villanthat fel, amennyiben ez átterjed az USA és Mexikó határán Latin-Amerikára. És utána következne a Demokrácia a Közel-Keleten, Demokrácia Ázsiában és Demokrácia Afrikában mozgalom. De mivel a történelemben jól-rosszul egy belső határok nélküli Európai Unió jött létre, közös környezetvédelmi politikával, és számos más közös akcióval, a haladó erőknek meg kell védeniük a határok nélküli Európát, a közös uniós klímavédelmi politikát, sőt, az Erasmus programot, amely lehetőséget ad a fiatal európaiaknak, hogy egy határok nélküli oktatási rendszerbe kerüljenek. Ha elfordulnánk ezektől a kiváló eredményektől egy máskülönben regresszív EU irányába, az nem lenne összeegyeztethető a baloldali gondolkodással.


Ezért igen, az Európai Uniót meg kell őrizni, az alább felsorolt néhány ok miatt:
• Európának olyan politikai és társadalmi standardjai vannak a demokrácia érdekében, valamint az egészségügy, a biztonság és a környezet védelme érdekében, amelyeket nem lehetne tiszteletben tartani, ha a kontinens újra nemzeti hűbérbirtokokra bomlik. Ebben a tekintetben Lengyelország és Magyarország estei már eléggé nyugtalanítóak.
• Az integrált termelési hálózatok hatékonyak és részei a modern gazdasági élet hálózatának és szerkezetének. Ezek szétesése különösen költséges, amint azt a Szovjetunió és Jugoszlávia szétverésének tapasztalatai mutatják.
• Egy szakadás után Európa kisebb országai ugyanolyan sebezhetőek lesznek valutáik spekulatív mozgásaival, a nemzetközi befektetők szeszélyeivel és helyi oligarchiájuk hóbortjaival szemben, mint mielőtt az európai projekt elkezdődött.
• A népességmozgások nem állíthatók meg, és politikailag még mérgezőbbé válhatnak, ha új határokat és elektromos kerítéseket építenek. Erre elég világos példákat szolgáltat Nagy-Britannia a Brexit-szavazást követően, vagy Ausztria, Magyarország és mások esete.
Hosszú távon Európának demokratikus kormányzati struktúrára, megfelelő költségvetésre és sok, jelenleg nemzetállami szinten fenntartott funkció konszolidálására van szüksége, költségcsökkentéssel egy es területeken (védelmi politikában), sokkal egységesebb és hatékonyabb védelemre a szegényebb európai polgárok érdekében, nagyobb hatékony szuverenitásra állami és helyhatósági szinten és – végül, de nem utolsósorban – a termelés és elosztás posztkapitalista formáinak közös megközelítésében, amelyet elkerülhetetlenné tesznek az új technológiák, valamint az energetikai és környezeti válság.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az európai népek a saját életük konstruktív alakítójává válnak – látható, tapintható, hasznos jelenlétükkel. És ez nem történhet meg addig, amíg Európa gazdasági irányításának szerkezete és ideológiája meg nem változik, amíg teljes mértékben nem szakítunk azokkal a diszfunkcionális formákkal, amelyben ezek a gondolatok eredetileg kialakultak.
Nehéz ez politikailag ? Biztosan az ! De Bernie Sanders és Jeremy Corbyn megmutatták, hogy világos, érzékeny gondolkodással – ami elég bátor ahhoz, hogy az egész fennálló rendet megkérdőjelezze, de nem példa nélkül álló, vagy utópikus – sok embert meg lehet győzni Európában. Az európaiak készen állnak erre. Tudják, hogy Európa veszélyben van, mert antidemokratikus, ennek következtében embertelen, amikor válsággal szembesül.
Európának most ellenszerre van szüksége az Euro-TINA-val szemben: azzal a doktrínával szemben, hogy “nincs alternatíva - there is no alternative” az Európai Unión belül – csak, talán a széthullás. Erről szól a Democracy in Europe Movement, a DiEM25, és annak European New Deal terve. És ezért vagyunk elhatározottak, hogy tervünket 2019-ben egész Európában a választásokon a választók elé vigyük megméretésre.
Janisz Varufakisz Görögország korábbi pénzügyminisztere és a Democracy in Europe Movement 2025 társalapítója.
James K. Galbraith a nemrég megjelent Welcome to the Poisoned Chalice: The Destruction of Greece and the Future of Europe (Yale University Press, 2016) – magyarul: Üdv a mérgezett kehelynek: Görögország tönkretétele és Európa jövője. A University of Texas at Austin tanára és a Democracy in Europe Movement 2025 tanácsadója.

Forrás: A The Nation eredeti cikkéhez kattints ide: https://www.thenation.com/article/why-europe-needs-a-new-deal-not-breakup/


vagy Varufakisz blogjára: https://www.yanisvaroufakis.eu/2017/10/07/why-europe-needs-a-new-deal-not-breakup-op-ed-in-the-nation-with-james-k-galbraith/

 

Add comment


Security code
Refresh