New York Times, 2017. ápr. 10.

Donald Trump hátat fordított jórészt mindennek, amit valaha is mondott az Egyesült Államok katonai részvételéről Szíriában és közel 60 rakétát lőtt ki egy légibázisra az országban.

Trump hivatalos nyilatkozata azt állította, hogy a csapás válasz volt a szíriai elnök Basar al-Asszad szörnyű vegyi fegyveres támadására a saját népe ellen. De a nyilatkozat tovább is ment, a félelem fikciójába, amellyel gyakran támasztanak alá humanitárius missziókat: “Az Egyesült Államok életfontosságú nemzetbiztonsági érdeke meggátolni és elrettenteni a halálos vegyi fegyverek terjedésétől és használatától.”

Ebben hallhatók a visszhangjai George W. Bush figyelmeztetésének Szaddam Husszein “tömegpusztító fegyvereire”, egy hazugságnak, amely közel tízéves háborúba vitt minket.

Ne legyünk itt durvák, de atrocitások történnek a világon az egész idő alatt (és történtek még nagyobb léptékben korábban, Szíriában). Az emberek elképzelhetetlen kegyetlenségre képesek. Az áldozatok néha gyorsan halnak meg és a média ezt láthatóvá teszi a világ számára. Máskor lassított felvételen halnak meg, a látványoktól és a gondolkodástól távol. Néha tiltott fegyvereket használnak, néha hagyományosakat, néha negligálást, elszigetelést és éhezést.

Feher haz
Tüntetők a Fehér Ház előtt, pénteken. Eric Thayer/Getty Images

És a világnak általában, és Amerikának különösen van egy módszere, elvtelenül dönteni arról, mely atrocitások érdemelnek választ és melyek nem. Ezek a döntések lehetnek szeszélyesek a legjobb esetben és kiszámítottan maszkírozók hátsó gondolatokat a legrosszabban.

Valóban, a katonai akció motivációinak egyáltalán nem kell rendkívülieknek lenniük, de gyakran többszörösek, egymásba rakottak, mint a matróska-babák.

Maguk a háború aktusai használhatók politikai fegyverekként. Elvonhatják a figyelmet, elfojthatják a keserűséget, növelhetik az étvágyat katonai kiadásokra és fellendíthetik a csökkenő népszerűséget.

Ezt a “gyülekezés a zászló körül” (vagy “sereglés”) hatást jól dokumentálják a közvélemény-kutatók.

A Gallup írta 2001-ben, a 9/11 támadás után: “A keddi terrorista támadások után az amerikai jóváhagyása a módnak, ahogyan George W. Bush elnök kezeli a dolgát, 86 százalékra ugrott, a negyedik legmagasabb értékre, amelyet a Gallup mért hat évtized alatt, amióta ilyen értékelésre kér amerikaiakat. Magasabb jóváhagyó értékeket csak George H. W. Bush és Harry Truman elnökök kaptak: az idősebb Bush kétszer, az Öböl Háború alatt, 89 százalékkal (valaha is a legmagasabb) és 87-tel, és Truman 87 százalékkal, közvetlenül az után, hogy a németek megadták magukat a II. világháborúban.”

Könnyű “eladni” egy humanitárius küldetés hősiességét vagy a terrortól való félelmet vagy a kettőt tandemben, mint Trump próbálja ebben az esetben.

A kísértés szabadjára engedni Amerika masszív háborús gépezetét csábító és kábító is. Helyezd ezt a hatalmat olyan ember kezébe, mint Trump, aki inkább impulzusból és megérzésből, mint intellektusból cselekszik, és a világnak hideglelése lesz.

A probléma akkor jön, amikor a kezdeti izzás elhalványul és leszáll a sötétség. Lyukakat ütünk valahol a világ túlsó oldalán és a háború héjái – sokan a katonai-ipari komplexum lekötelezettei – dagadó mellel vijjognak és parádéznak.

De a háború vadállatának az etetése csak növeli az étvágyát. A Market Watch jelentette a múlt héten: “Mintegy 60 millió USD-ba kerülhet a cirkáló rakéták pótlása, amelyeket az USA hadserege csütörtök éjjel szíriai célokra vetett be,” de a Fortune jelentette, hogy a fegyvergyártók részvényei, amint pénteken kereskedni kezdtek, “kollektíven közel ötmilliárd USD-t nyertek piaci értékben.”

A háború üzlet, és jövedelmező üzlet.

Az amerikaiak, akiket joggal borzasztanak el a halott gyermekek képei, tapsolnak. Büszkének érzik magukat a gonosztevő kezére csapva, amerikaiak kockáztatása nélkül. De az amerikai erő most visszavonhatatlanul elkötelezett. Az ujjunk a mérleget nyomja, és a reputációnkat kockáztatjuk.

Az akció gyakran több akciót kelt és a nem kívánt következmények csíráznak, mint a gaz.

A legvégső esetekben eltávolítunk egy rossz vezetőt valamelyik szegény országban. Elméletben ez segít annak az országnak a polgárain. De a komplex valóság, amelyet újra és újra meg kell tanulnunk a mai történelemben, az, hogy ezzel gyakran vákuumot teremtünk, amelyben egy rossz embert még rosszabb emberek válthatnak fel.

(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh