New York Times, 2017. ápr. 3.

 

Lenin
Vlagyimir Lenin freskója. Shepard Sherbell/Corbis SABA, via Getty Images

 

LONDON — Mit gondolt Vlagyimir Lenin a petrográdi Finn pályaudvarhoz vezető hosszú utazás közben 1917-ben?

Mint mindenki más, meglepődött a sebességen, amellyel a Februári Forradalom végbement. Amint utazott Zürichből, Európán át Oroszország felé, egy leplombált vonaton Németország császárának szívességéből, azt kellett gondolnia, hogy ez olyan lehetőség, amely nem hagyható ki.

Várható volt, hogy a gyenge liberális pártok uralják majd az új kormányt. Ami aggasztotta őt, az volt, hogy a kapott jelentések szerint a saját bolsevikjai vacilláltak a követendő útról. A baloldal többségével együtt őket is a marxista ortodoxiához kötötte az elmélet, hogy ebben a szakaszban, a forradalom Oroszországban csak burzsoá-demokratikus lehet. Szocializmus csak fejlett gazdaságokban, mint Németországban, Franciaországban vagy akár az Egyesült Államokban volt lehetséges, de nem a paraszti Oroszországban. (Lev Trockij és értelmiségi csoportja az e nézettől elpártoló kevesek között volt.)

Mivel a forradalom irányvonala így eleve elrendelt volt, a szocialisták nem tehettek egyebet, mint hogy támogatást kínáljanak az ideiglenes kormánynak, amint az keresztülviszi a forradalom első szakaszát és teljesen érett kapitalista társadalmat fejleszt ki. Ennek a teljesülése után agitálhatnak ők egy radikálisabb forradalomért.

A dogmatizmusnak és a passzivitásnak ez a kombinációja feldühítette Lenint. A februári felfordulás a régi dogmák átgondolására kényszerítette. Most már hitt abban, hogy az előre haladáshoz szocialista forradalom kell. Más megoldás nem volt lehetséges. A cári államot el kellett pusztítani, gyökerestől és ágastól. Ezt mondta, amint leszállt a vonatról Petrográdban: Nem volt lehetséges kompromisszum egy kormánnyal, amely tovább folytatta a háborút, vagy a pártokkal, amelyek támogattak egy ilyen kormányt.

A bolsevik jelszó, amely megtestesítette az ő taktikai gondolatát, ez volt: “béke, föld és kenyér”. Ami a forradalmat illet, most úgy érvelt, hogy a nemzetközi kapitalista lánc a leggyengébb szeménél fog elszakadni. Az orosz munkások és parasztok megnyerése egy új szocialista állam megteremtésének kikövezi majd az utat a felkelésnek Németországban és másutt. E nélkül, érvelt, nehéz lesz a szocializmus bármilyen jelentős formáját építeni Oroszországban.

Ezt az új megközelítést részletezte az ő “Áprilisi téziseiben”, de keményen kellett küzdenie a bolsevik párt megyőzéséért. Egyesek elítélték, amiért hátat fordított az elfogadott marxista doktrínának. Lenin Mefisztót idézte Goethe Faustjából: “Az elmélet, barátom, szürke, de zöld az élet örök fája.” Egy korai támogatója a feminista Alekszandra Kollontáj volt. Ő is elutasította a kompromisszumot, mert úgy vélte lehetetlen.

Februártól októberig, az orosz történelem vitathatóan legnyitottabb időszakában, Lenin megnyerte a pártját, egyesítette az erőit Trockijjal és felkészült egy új forradalomra. Alekszander Kerensky ideiglenes kormánya visszautasította a kilépést a háborúból. Bolsevik agitátorok a csapatokban, a fronton erősítették az ingadozását. Nagymérvű lázadások és szökések következtek.

A munkás- és katonatanácsokban vagy szovjetekben Lenin stratégiája kezdett értelmet nyerni sokak számára. A bolsevikok többségre jutottak a petrográdi és a moszkvai szovjetben, és a párt gyorsan fejlődött másutt is. Lenin politikai eszméinek és a munkások növekvő osztályöntudatának ez az egyesülése állította elő Október képletét.

Az Októberi Forradalom messze nem összeesküvés volt, puccsról nem is beszélve, hanem talán a legnyilvánosabban tervezett felkelés a történelemben. Lenin két legrégibb bajtársa a párt központi bizottságában ellenzője maradt egy azonnali forradalomnak és nyilvánosságra hozta az esemény dátumát. A végleges részleteket nyilván nem hirdették előre, a fordulat gyors volt és minimális erőszakkal járt.

Mindez megváltozott a későbbi polgárháborúval, amelyben a születő szovjet állam ellenségeit a cár korábbi nyugati szövetségesei támogatták. A bekövetkezett káosz és áldozatok milliói közepette, a bolsevikok végül győztek – de borzalmas politikai és erkölcsi áron, beleértve a forradalmat eredetileg végrehajtó munkásosztály virtuális kiirtását.

1917 októberének forradalmát követően tehát nem Lenin és a liberális demokrácia között kellett választani. A valódi választást a vörös és a fehér hadseregek között a hatalomért folytatott brutális harcnak kellett meghatároznia. A fehér hadsereget cári tábornokok vezették, akik nem titkolták, hogy ha győznek, a bolsevikokat és a zsidókat kiirtják. Az orosz zsidók többsége felvette a harcot, a Vörös Hadsereg tagjaiként vagy saját partizán egységeikben. Azt sem szabad elfelednünk, hogy néhány évtizeddel később az eredetileg Trockij, Mihail Tuhacsevszkij és Mihail Frunze (az első kettőt később Sztálin ölte meg) által a polgárháborúban kikovácsolt Vörös Hadsereg volt az, amely Kurszk és Sztálingrád eposzba illő csatáiban megtörte a Harmadik Birodalom katonai hatalmát. Addigra Lenin már majd két évtizede halott volt.

Az utolsó két évben, mielőtt 1924-ben meghalt, meggyengülten egy sztróktól, Leninnek volt ideje megfontolni az Októberi Forradalom vívmányait. Nem volt boldog. Látta, hogy a cári állam és gyakorlata, távolról sem elpusztítva, megfertőzte a bolsevizmust. A nagyorosz sovinizmus burjánzott és gyökerestől ki kellett tépni, ismerte fel. A polgárháború humán veszteségei után a párt kulturális színvonala siralmas volt.

“Az államapparátusunk oly szánalmas, ha nem mondjuk, hogy nyomorúságos,” írta a Pravdában. “A legkárosabb dolog lenne arra a feltételezésre támaszkodni, hogy legalább valamit tudunk.”

“Nem,” vonta le a következtetést, “nevetségesen fogyatékosak vagyunk.” A Forradalomnak be kell ismernie a hibáit és megújulnia, vélte, különben megbukik. Ezt a tanulságot azonban figyelmen kívül hagyták a halála után. Az írásait jórészt ignorálták vagy szándékosan eltorzították. Nem jelent meg további szovjet vezető Lenin víziójával.

“Az ő elméje figyelemre méltó eszköz volt,” írta Winston Churchill, aki nem volt a bolsevizmus csodálója. “Amikor a fénye ragyogott, megvilágította az egész világot, annak a történetét, a fájdalmait, az ostobaságait, a csalásait, és mindenek felett a hibáit.”

Az utódai közül, az említhető reformerek – Nyikita Hruscsov az 1950-es és ’60-as években és Mihail Gorbacsov az 1980-asokban – egyikének sem volt meg a képessége az ország átalakításához. A Szovjetunió összeomlása majdnem annyira tulajdonítható a leromlott politikai kultúrájának, - és néha a bürokratikus elit nevetséges fogyatékosságának - mint a gazdasági stagnálásának és az 1970-es években beállott forrásfüggőségének. Megszállottan utánozva az Egyesült Államok technológiai fejlődését, a vezetői a lábuk alól vágták a fát. A forradalom végső, fájdalmas fejezetében, nem kevés bürokrata mint milliomos és oligarcha fedezte fel újra magát. Ez olyasmi, amit Trockij a száműzetésből 1936-ban megjósolt.

“A politika a gazdaság koncentrált kifejeződése,” jegyezte meg egyszer Lenin. Amint a kapitalizmus botladozik, a politikusai és oligarchikus támogatói a szavazókat pártjaikat csapatosan elhagyva találják. A jobbratolódás a nyugati politikában lázadás a neoliberális koalíciók ellen, amelyek a SZU összeomlása óta kormányoztak. Most azonban a politikusok nem okolhatják a szocializmust, mint valaha tették, mivel nem létezik.

Elnöke, Vlagyimir V. Putyin nemzeti-konzervatív Oroszországában az idén nem ünneplik sem a Februári Forradalmat, sem az Októberit. “Ezek nincsenek a naptárunkban,” mondta (Putyin) egy ismerősömnek, indiai újságírónak tavaly.

“Haláluk után,” írta Lenin a forradalmárokról, “megkísérelik őket ártalmatlan ikonokká alakítani, kanonizálni, mondhatni, és a nevüket bizonyos mértékben megszentelni az elnyomott osztályok ‘vigasztalása’ és becsapása céljából.” A halála után, az özvegye és testvérei tiltakozása ellenére, Lenint mumifikálták, közszemlére tették és úgy kezelték, mint egy bizánci szentet. Ő megjósolta a saját sorsát.

Tariq Ali, a New Left Review szerkesztő bizottságának tagja, legutóbb a “The Dilemmas of Lenin: Terrorism, War, Empire, Love, Revolution” szerzője.

Ez az esszé a kommunizmus örökségéről és történetéről, az Orosz Forradalom után 100 évvel szóló Vörös Évszázad (Red Century) sorozat része.

(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh